Van-e élet a halál után?
Milyen érzés lehet a semmiben lebegni? Mi lehet odaát? Miért akar egy fiatal
tinédzser öngyilkos lenni, ha még alig élt valamennyit? Miért vált ennyire
életunttá és miért akarja bántani magát? Ezekre a már sokak által feltett
kérdésekre igyekszik választ adni Jennifer Niven a Veled
minden hely ragyogó című művében, melyből már filmadaptáció is
készült.
„A világ megtört
mindenkit, ám a töréspontokon erősödik, aki állja.”
/Ernest Hemingway/
Theodore Finch-et ámulatba ejti az elmúlás. Több öngyilkossági kísérletet is
kipróbált már, de az élet vicces fintora sosem engedte, hogy magával ragadja a
fiút a halál. Valamiért még életben kellett tartania, valakiért még küzdenie
kellett tovább ebben a nyomorúságos világban. Ez a valami, sokkal inkább
valaki, más néven Violet.
A két különc tanuló egy óratorony tetején találkoznak először, ahol mindketten
a halálba kívánnak ugrani. Fogalmuk sincs, melyikük mentette meg a másikat, de
az, hogy életben maradtak, egymás lélekjelenlétének köszönhetik. Violet-et
súlyos gyász lengi körbe, ugyanis nővére meghalt egy autóbalesetben, ahol ő is
jelen volt és magát okolja testvére elvesztése miatt, nem csoda, hogy nem tud a
bűntudatával szembenézni. Finch múltját homály fedi, mindössze annyit lehet
róla csak tudni, hogy különc, és barátai sincsenek. Finch minden napot felír
magának és eltöpreng azon, vajon ez a nap lesz-e a végzetének napja? Violet is
hasonlóképpen van, de őt az új élet után vágyás vezérli. A sors ismét meglepő fordulatot tesz feléjük. Egy iskolai projekt alkalmával
együtt kell dolgozniuk és felfedezni hazájukat, Indianát. Rengeteg napot
töltenek együtt és szép lassan egymásba szeretnek, hiszen sorstársak, és
mindkettőjüket ugyanaz a vágy vezérli: hogy szabadulhassanak a múltjuktól. Ám
ahogy Violet világa kinyílik és egyre inkább megtalálja önmagát, Finch-é úgy
zsugorodik össze, és veszíti el a kontrollt maga fölött.
“Negyven másodpercenként meghal valaki a világon, mert öngyilkos lesz. Negyven
másodpercenként küzd legalább egyvalaki, akinek meg kell küzdenie a gyásszal, a
veszteséggel. Általában senki sem visz virágot egy öngyilkos sírjára, és
hozzátartozóit is megvetik. A Mental Health America becslése szerint körülbelül
két és fél millió amerikai szenved bipoláris zavarban, de ez a szám a
valóságban kétszer- háromszor ekkora lehet. Az érintettek nyolcvan százalékáról
nem tudni, hogy beteg, vagy rossz diagnózist állítanak fel róla.”
Jennifer Niven - ahogy az utószóban is kifejti - a könyvbe a saját
tapasztalatairól, élete során megélt eseményekről mesél, kicsit átírva.
“Számodra az adhat
reményt, ha elfogadod az életedet olyannak, amilyen most, mert örökre
megváltozott. Ha erre képes vagy, a vágyott békét meg fogod találni.”
Ezt a gyönyörűen tragikus kötetet erős idegzetűeknek ajánlom, és semmiképp se
akkor olvassátok, mikor vidámak vagytok. Úgy gondolom, az írónő fontos, sajnos
ritkán emlegetett témát dolgoz fel, melyet átültetett egy kedvesebb regény
formájába. Szerintem erről a témáról többet kéne beszélni, főleg az
érintettekkel, ezért gondolom azt, hogy ezt az írást mindenkinek el kell
olvasnia egyszer az életben, vagy meg kell néznie filmben. Csodálatos történet!
Kövessetek minket Facebook-on
és Instagram-on
is, ha hamarabb szeretnétek értesülni legújabb bejegyzéseinkről. Jó olvasást
kívánok!
Indosselo
Megjegyzések
Megjegyzés küldése