Rachel Lippincott – Két lépés távolság

 „Ne arra gondolj, amit elvesztesz! Arra gondolj, mennyit kell még kapnod az élettől! Élj!”

 

„Ez csak az élet. Észre sem vesszük és vége lesz.”

 

A fiatalság az élet egyik fénypontja, melyet mindenki örökké megakar tartani. De miért szoktunk abba kapaszkodni, amikor élni kell? Mindegy, hogy az ember húsz, vagy hatvan éves, mind a kettő mögött ott van a múlt, mely tapasztalatokat és ismeretségeket adott, mégis mind a ketten tudnak még mit várni. A húsz éves fiatal előtt, ott van még minden. Egyetem, munka, házasság, családalapítás… A hatvan évesnek pedig szintúgy van mit várnia, van miért élnie! A kor, csak egy szám. Mindegy mennyire nagy, mindig van valamiért élni, mindig van valami szép a napba, a jelenbe, a mostba! Csak, nem szabad elsiklanunk fölöttük.

 

„Mind egyedül halunk meg, nem? Akiket szeretünk, nem tarthatnak velünk.”

 

A túlvilág kételyes léte, minden ember gondolatában ott motoszkál, amikor a halálra gondol. Vajon van utána bármi? Vajon tényleg létezik? Ez a valóság? Rengeteg kérdés, megválaszolatlanul. Én spontán életmódban élem az életemet. Nem aggódom, nem agyalok – csak ha egy dolgozatom, vagy felelésem lesz, akkor mindig lepereg előttem az életem és leadok minimum három kilót –, azt teszem amit akarok és nem hallgatok senkire. Ez sokszor egy borzalmas tulajdonságom, de az embert elkell fogadni olyannak, amilyen. És ugyanezt tesszük a szeretteinkkel is, csak fel sem tűnik nekünk. Őket semmi pénzért nem változtatnánk meg, nem szólnánk bele abba, mit-hogyan csinálnak. Nem befolyásoljuk őket. Ezért nem kellene, hogy ez a gondolat is ott legyen a szemünk elől. Bármennyire is fáj leírnom, ez az igazság, egy napon úgyis mindnyájan egy helyen leszünk, ha igazak a mende-mondák.

 

„Szükségünk van annak az érintésére, akit szeretünk, majdnem annyira, mint a levegőre, hogy lélegezzünk.”

 

A szerelem nem a külsőségesen alapul, de amikor megérint a másik felünk, és a pillangóink felkelnek odabent, akkor az már végül is belső érzés, nem? Jó, tudom, ez béna volt, de most legyünk realisták. Minden kapcsolatba kell az érintés, ami lehet, csak egy ölelésben mutatkozik meg, az is lehet, hogy másban, de ott van és nem lehet elmenni felette. A pillangók pedig, az örök életet élő, kicsit sem káros barátaink, akik mindig ott vannak velünk és bármennyire is sokszor szívesen leráznánk őket, nem tudjuk. Nem mennek el. Nem halnak meg. Nem is fognak. És ezért legyünk hálásak, mert sok embernél, megválogatják, hogy kire kelnek fel.

Rachel Lippincott – Két lépés távolság regényéhez, szkeptikusan álltam hozzá. Klisé netovábbjának tartottam Stella Grant-tel és Will Newman-nel együtt, a regény két főszereplőjével, kik cisztás fibrózissal küzdenek, így annak köszönhetően, nem mehetnek egymáshoz közelebb, három méternél. Bár készült belőle egy film adaptáció, mégis a könyvet ajánlom, mert az fogja igazán megmutatni, mit éreznek a karakterek, hogyan élik meg a helyzetüket, milyen is igazából ez a betegség, és hogyan lehet feldolgozni azt a gondolatot, hogy a halál, bármelyik napon elragadhatja őket. A csavarokkal teli történet, hagy fent kérdéseket maga után, mégis úgy gondolom, hogy jobb, mint társai. Mert itt nem tudsz semmit sem kiszámítani. Annyira spontán az egész könyv, mint az életük. Kiszámíthatatlan az egész.

 

„Egymásra mosolygunk, és bár milliónyi ok van rá, hogy ne tegyem, ahogy ránézek, akaratlanul is azt érzem, hogy beleszeretek.”

Nagyon jó olvasást kívánok, bármelyik regényhez! Kövessétek Facebook oldalunkat és Instagram oldalunkat is, illetve bátran csatlakozzatok Facebook csoportunkhoz, mindenkit szívesen látunk!

take_easy